Élt-halt a muzsikáért. Ezért lett zongoraszállító. Aztán rájött, hogy botfüle van Bartókhoz és előlépett bútorszállítóvá.
- Ne engem nyektessenek kérem szépen, nem én tehötök rúlla. Hát. Mit képzenek ezek a népek – dohogott félhangosan a magasabb, a vállas-egybenyakú. Aki amúgy csendes ember volt, de most úgylátszik közlékeny pillanatában volt. A kisebbiknek sem voltak kisebbek a bicepszei, de mivel ő volt a hórukkember, állandóan ezt kiabálta: - Húzd meg, eröszd meg! Mármint a gurtnit, a vastag kötelet.
- Ettű a sok rikácstú még a gurtni is eszakad, nemhogymá a cérna! – ordított később, ami megintcsak szokatlan volt tőle, pedig hogy nem is volt nagyon igaza. Az igazság kedvéért nemhogy nagyon nem, hanem sehogy nem.
A vásárló, aki a szekrényt rendelte, jogosan reklamált a szállítómunkásoknál. Az áruházban egy héttel előbbre ígérték a szállítást és nem tartották be a szavukat.
Pedig a böhöm szekrényt már régen kidobták és amíg várták a modernet, az újat, a földről, meg a fotelekből öltözködtek. A lakásban mindenhol ruhák hevertek. De a szekrénysor csak nem jött. Mikor felhívták a boltot, lelkesen közölték, hogy nagyon jó a statisztikájuk, mert csak tíz százalék az amit nem tudnak időben kiszállítani. De ez sem az ő hibájukból történik, hanem a rosszfiú szállítóktól, akik képtelen időben kivinni az árut.
Sem a vevő, sem a Gazdasági Versenyhivatal nem hatódik meg ilyen indoktól, hiszen nem a százalékok csekély (mi a csekély?) száma bírálandó, hanem az a tény, hogy a vásárló nem szerzett tudomást előre a késedelmes szállításról, s így esélye sem volt, hogy eldöntse, bekalkulálja-e a késést vagy megrendeli máshol a bútort?
A kereskedőnek több mint tízmilliója bánta a vásárló türelmével való visszaélést.
